imagination is endless

Sziasztok!

A napokban elkészültem a Facebook-os oldalammal, mely célja, hogy egy helyen követhessétek nyomon az összes blogomat, részleteket olvassatok a következő fejezetekből és értesüljetek a legújabb irományaimról. Tehát itt követhetitek nyomon írói világomat! :) Amennyiben szeretnétek csatlakozni, kattintsatok az alábbi képre és lájkoljátok az Imagination is endless oldalt! :)

Előre is köszönöm!

puszi, manó*

FONTOS!!

Sziasztok. A napokban értesültem a Google Reader megszűnéséről, így gyorsan megalkottam a blogjaimnak is a bloglovin-os részt. Itt tudjátok követni. Fontos, hogy a fanfic írók és követők is regisztráljanak itt. 
Follow my blog with Bloglovin Sokan persze mondhatjátok, hogy kamu az egész.
Remélem, így van. Mindenesetre jobb félni, mint megijedni! :-))

34. rész: Hoppá...

A telefonom szüntelenül játszotta a Green Day- Know Your Enemy című számát. Nem szoktam rock dalokkal álmodni, ha mégis, azok nem ennyire valóságosak.
- Kicsim, vedd fel! – dünnyögte egy ismerős hang a fülembe. Kinyitottam szemeimet és megpillantottam a legcsodálatosabb arcot, amit valaha láttam. Legszívesebben ajkaira tapadtam volna, de muszáj volt felvennem most már a telefont.
- Flóra Farkas – szóltam bele anélkül, hogy a kijelzőre pillantottam volna.
- Itt pedig Anna Rosberg, a szobatársad és a kollégád, emlékszel még rám?? – elég csípős volt a hangja ahhoz, hogy azonnal visszarántson a valóságba. – Hol a fenében vagy?
- Jesszusom! – pillantottam a faliórára. – Indulok, azonnal – lerántottam magamról a takarót és kiugrottam az ágyból.
- Siess! – adta ki parancsba.
- Ahogy csak tudok, kérlek, addig falazz! – könyörögtem.
- Megpróbálok – tudtam, hogy bólint hozzá, ennyire már ismertem. Bontottam a vonalat, majd fejvesztve kezdtem kutakodni cipőm és táskám után. Nem terveztem, hogy itt maradok éjszakára, de hosszúra nyúlt beszélgetéseink és csókolózásaink között, valahol álomba szenderültünk. – Nem láttad a cipőm párját? – fordultam Sebastian felé, aki még mindig az ágyban feküdt, onnan szemlélte kapkodásomat.
- Azt hiszem valahol ott – mutatott az ágy egyik oldalára. Odasétáltam és igaza volt, az ágy lába mellett hevert a cipellőm.
- Kösz, Édes – felhúztam a cipőm, majd félig felmásztam az ágyra és apró csókot leheltem ajkaira.
- Na! Ennél hosszabbat! – visszahúzott és egy hosszabb, lágy csókkal jutalmazott.
- Később beszélünk, de most mennem kell! – emlékeztettem. – És ne feledd, az én barátom, Jürgen! – mosolyogtam rá, majd felkaptam a táskám és kiszáguldottam az ajtón. Rohantam a szálloda irányába, nem kockáztathattam egy esetleges kirúgást, most a legkevésbé lenne rá szükségem. Amint elértem, a lifthez léptem és benyomtam a megfelelő emelet számát. Örökkévalóságnak tűnt, mire felért, de végül megtette. Kiléptem, majd beszáguldottam a szobánkba.
- Na, végre! – sóhajtott, nagyot Anna. – Mi a fene…?
- Ne kérdezz, majd csak, ha letusoltam és átöltöztem! – kértem. A bőröndömből tetszésszerűen kirángattam pár ruhadarabot, majd a fürdőbe mentem. Egy forma 1-es autósebességével – ha már a kedvesem versenyző, én pedig erről tudósítok – szedtem rendbe magam, hogy aztán Annaval együtt Kaihoz menjünk.
- Most már megtudhatom, hogy merre jártál? – érdeklődött.
- Jürgennel voltam, oké? – pillantottam rá.
- De a munkádat ne felejtsd el mellette! – vágta a fejemhez.
- Nem felejtettem! Nem akartam ott maradni, csak véletlen bealudtunk… Sem én, sem ő nem akarunk bajba keveredni, így hát többet nem is fog előfordulni! – magyaráztam. – Ne mondd el Kainak, oké? Csak te tudsz rólunk és szeretném, ha ez így maradna.
- Rendben – sóhajtott, majd mosolyra kúszott szája. – De cserébe be kell mutatnod! – kérlelt. Micsoda? Hogy mutassam be? Oké, megbeszéltük Sebbel, hogy majd mutatkozhatunk nyilvános helyeken, ha álcázza magát, de olyan álca nem létezik, melyben nem ismerné fel az az ember, aki hétvégéről hétvégére látja.  – Szóval?
- Re… rendben – hebegtem. Ki kell találnom valami ütős kifogást, hogy ez a találkozó ne következzen be.

Miután megtaláltuk Kaiékat a földszinti étteremben, leültünk melléjük és gyorsan elfogyasztottunk egy villás reggelit. Csütörtök van, ami azt jelenti, hogy a boxutcalátogatásnak köszönhetően, hatalmas tömeg övezi majd a pályát, nekünk még is muszáj ott lennünk, hiszen ez a sajtótájékoztató napja is. Összeszedelőzködtünk hát és megkezdtük utunkat a híres Spa francorchamps-i pályára. Bár a pálya királyának Kimi Räikönnent tartják, úgy éreztem, most Sebnek is kellőképpen kedvezni fog.
- Mondtam már, hogy tömegundorom van? – pillantott Anna a hatalmas, több száz, több ezer emberből álló tömegre.
- Meg tudlak érteni – bólogattam. – Nem szívesen nyomorognék most, amögött a kordon mögött… mint a heringek… - a srácok felnevettek a hasonlaton.
- Inkább gyertek! Vegyük birtokba helyünket a paddockban! – helyeslően bólintottuk, majd követtük a minket megillető helyre.
Alig ért fenekem a székhez, üzenetem érkezett.
Van rám pár perced? – írta kedvesem.
Max 10 – pötyögtem gyorsan vissza. Anna persze azonnal kiszúrta, mennyire méregettem a készüléket, várva, hogy újabb üzenet érkezzen, de nem tette szóvá.
A lakókocsiknál, 5 perc múlva – olvastam az utasítást.
- Öhm.. nekem ki kell mennem a mosdóba. Riasszatok, ha valami fontos történik! – kacsintottam a srácokra, hogy ne idegeskedjenek távollétem felől, majd elsiettem. Csak úgy mint reggel, elég rendesen kapkodtam a lábam, ebből – és persze figyelmetlenségemből – kifolyólag aztán nekimentem valakinek, elvesztettem az egyensúlyom és a földre estem. - Jesszusom, jól vagy? – nyújtotta egy aggódó női tekintet a kezét. Először hosszú barna haja szúrt szemet, majd amint tekintetem arcára siklott rájöttem, ő Jessica Michibata, a McLaren pilótájának, Jenson Buttonnek barátnője. 
- Igen, sajnálom, csak nagyon ügyetlen vagyok – felálltam, majd leporoltam a nadrágomat.
- Baj van? – lépett mellénk párja, a 2009-es világbajnok is.
- Nem, csak elestem – legyintettem.
- Öhm, bocsi a kérdésért, de ki vagy… - kérdezte a lány, miközben karját kedvese köré fonta.
- Én csak… egy lány… - motyogtam. Már ott kellene lennem! Seb tuti azt hiszi, hogy felültettem.
- Én már láttalak – emlékezett Jenson. – Riporter vagy, nem?
- De igen, az vagyok – bólintottam. – Tényleg sajnálom, hogy neked mentem, de… de most mennem kell – kezdtem hátrálni, hogy megtehessem az utolsó pár métert. Amint megfordultam beleütköztem Sebi karjaiba.
- Kics… Flóra – reagált rögtön, miután jelentőségteljesen pillantottam rá. – Sziasztok.
- Hello, Seb – mosolygott rá Jenson, karba tett kézzel. – Ti ismeritek egymást? – kíváncsiskodott.
- A német tévénél dolgozom – bólintottam helyeslően. – Sebastian pedig, az egyik kedvenc interjúalanyunk – magyaráztam.
- Értem. Hát… sziasztok. – intett.
- És vigyázz magadra! – mosolygott Jessica is, majd elindultak. Seb a lakókocsi mögé húzott és lágyan megcsókolt.
- Mi volt ez? – kérdezte kíváncsian.
- Annyira siettem, hogy elestem – forgattam szemeimet, ő pedig csak felkuncogott.
- Oké, csak egy perc – hallottuk meg Jenson hangját ismét, de már késő volt menekülni. Látott minket úgy, ahogy voltunk, ölelkezve, szerelmesen. 

33. rész: Titkos kapcsolat

Még volt pár interjúnk, mielőtt véget érne a mai munkaidőnk.
- Húh – sóhajtott megkönnyebbülten Anna az étterembe, ahol leültünk vacsorázni.
- Csak nem elfáradtál? – mosolyogtam rá.
- Ami azt illeti, de – sóhajtott.
- Pedig még csak szerda van – mosolygott Kai.
- A vasárnap a kedvencem – ragyogott fel a szemem. Vasárnap délután már kész tényekről beszélhetünk a pilótákkal, nem pedig csak sejtelmekről.
- Te tényleg munkamániás vagy – forgatta szemeit Anna.
- Azért csinálom ezt, mert szeretem – feleltem határozottan. – Te nem szereted?
- De, azt hiszem – turkált villájával a vacsorájában. Mit ne mondjak, ez nem volt túl meggyőző. De, ha nem szereti, miért csinálja?
Egy ismerős szőke hajzuhatag suhant el mellettünk. Nico volt az, vagy, ahogy a többiek becézik, Britney.
- Sziasztok – intett oda unokatestvérének, aki egy apró mosollyal válaszolt.
- Szia – köszöntöttük Kaival. Egy pillanatra elgondolkodtam, vajon leül-e mellénk, de nem tette. Tovább sétált a pilótáknak fenntartott VIP részleg felé. Furcsa volt így látni őket, hiszen rokonok, de végül rájöttem, én és Sebastian is ezt csináljuk. Úgy teszünk, mintha csak látásból ismernénk egymást, miközben epedezve várom, hogy megölelhessem. Ekkor eszméltem fel. Hiszen már csak pár óra és újra vele lehetek.
Akár egy kisgyerek, úgy éreztem, ha gyorsabban intézem a dolgaimat, az idő is gyorsabban fog telni. Ez segített ahhoz, hogy pillanatok alatt megegyem vacsorám hátralévő részét.
- Te aztán éhes voltál – Kainak még a szemei is kikerekedtek.
- Igen – vallottam be. – És most, ha nem haragszotok, inkább felmegy a szobámba. Még beszélnem kell a családommal…
- Rendben – bólintott riportertársam.
- Én is megyek – hagyta félbe Anna vacsoráját és inkább velem tartott.
- Reggel találkozunk! – emlékeztetett Kai. Nem hiába, egy riporternek mindig készen kell állni az új információk megszerzésére.

A szobánkba érve Anna lefeküdt az ágyra pihenni és gondolkodni. Nem tudom, mi baja lehet, de valami nincs rendben vele, ez biztos.
- Letusolok – közöltem vele, majd a bőröndömből előhalásztam egy szürke, testhez simuló nadrágot és egy színes pólót. Gyorsan letusoltam, felöltöztem, felkentem egy apró sminket és ismét kifésültem a hajamat. Mikor visszaértem a szobába, még mindig volt fél órám a találkozóig. Elővettem a magas sarkú cipőmet, a bőrdzsekimet és a napszemüvegemet. Nem lenne jó, ha bárki is felismerne, így próbáltam álcázni magam, még a tűréshatáron belül.
- Hova készülsz? – kérdezte Anna meglepetten.
- Csak sétálok egy kicsit… - motyogtam. – Tetszik ez a város és szeretném kicsit jobban megismerni – magyaráztam, az előre kitalált szövegemet.
- Mehetek én is? – kérdezte.
- Öhm… izé… - na, erre nem számítottam, pedig kellett volna. – Nagy baj lenne, ha most egyedül mennék? Szeretnék kicsit átgondolni pár dolgot – motyogtam.
- Nem, dehogy – rázta a fejét. Szemében láttam megcsillanni a csalódottságot. – De ugye nincs baj?
- Nincs – leültem az ágya szélére. – És veled minden rendben?
- Nem tudom – sóhajtott.
- Mi történt? – egyre kíváncsibb voltam, mi nyomhatja így a lelkét.
- Én csak… - kezdte, mire megcsörrent a telefonom.
- Ne haragudj! – szakítottam félbe. A kijelzőn szerelmem neve villogott. – Ezt fel kell vennem.
- Szia – hallottam egy csilingelő hangot.
- Szia – mosolyogtam a készülékbe.
- Kitaláltam! Gyere a hotel hátsó bejáratához, pontban tíz perc múlva. Tommi fog beengedni – tájékoztatott a tervről.
- Oké, de… - pillantottam Annara. Nem lehetek ilyen önző.
- De? – kérdezte Seb, kissé elszomorodva. Őt sem bánthatom meg. Istenem, miért kell mindennek így összejönnie?
- Semmi – sóhajtottam. – Indulok – motyogtam. Életemben először, azt hiszem, a saját érdekeim mellett döntök. Egyszerűen hiányzik Sebastian és már nehezen bírom nélküle.
Bontottam a vonalat, majd Anna felé fordultam. Ott állt közvetlen mögöttem.
- Kivel találkozol? – fonta karba kezeit.
- Én csak… - hebegtem.
- Te? – kérdezte.
- Én… az egyik srác… izé… - nyögtem, majd megadóan az ágyra rogytam.
- Srác? Milyen srác? Randid lesz? – lepődött meg, majd teljesen izgatottá vált. – És nekem nem is mondtad? Hogy hívják? Honnan ismered? És, hogy kerül ide?
- Ööö izé… a neve öö… Se…. Jürgen! – imádom Sebet, ezért a hülyeségéért.
- Jürgen? Szegény srác – kuncogott, mire szúrósan néztem rá. – Bocs – kért elnézést. – De el kell ismerned, hogy hülye neve van…
- Nekem tetszik – vontam vállat.
- És honnan ismered? Hogy kerül ide? – bombázott újra kérdéseivel.
- Nézd, Anna, el fogok késni és nem szeretnék rossz benyomást kelteni nála… - vallottam be.
- Rendben, de holnap el kell mesélned! – mutatott rám viccesen fenyegetőzve.
- Csak, ha te is mesélsz – kacsintottam rá. Az ajtóhoz sétáltam.
- Áll az alku – bólintott, majd egy sokat sejtető kacsintással engedett utamra.
Fejemet vesztve kezdtem rohanni, hogy időben odaérjek. Még a liftet se vártam meg, inkább lerohantam a lépcsőn. A pilóták szállodája nem volt messze, mégis teljes erőmből rohantam, ahogy csak a magas sarkúm engedte. Féltem ugyan, hogy pár ember megbámul és figyelni kezdi merre tartok, de végül nem így történt. Amint megkerültem a szállodát jobbra-balra tekintgettem. Sehol egy árva lélek. Előhalásztam a mobilomat és a kijelzőre pillantottam. Három percet késtem!
- Remek – morgolódtam magamba. Seb direkt megkért, hogy legyek pontos. Az ajtóhoz rohantam és lenyomtam a kilincset. Zárva. Csalódottan dőltem a falnak. Éppen azon gondolkodtam, felhívom szerelmemet és megpróbálom kibékíteni, mire kinyílt az ajtó.
- Flóra? – kérdezte egy ismerős hang.
- Tommi? – sóhajtottam megkönnyebbülten. – Szia – mosolyogtam rá.
- Szia – mosolyodott el ő is, majd beterelt az ajtón.
- Ne haragudj, hogy késtem – kértem elnézést.
- Semmi gond – zárta rövidre a témát, miközben elindultunk felfele a lifttel. – Megvártalak volna, nem kellett volna futnod – utalt szapora légzésemre.
- De – bólintottam határozottan.
- Makacs vagy, mint a párod – nevetett.
- Lehet… - húztam mosolyra ajkaimat.
- Már nagyon vár – suttogta halkan, mintha egy kulisszatitkot árulna el.
- Én is vártam, hogy ideérjek – szívem továbbra is hevesen dobogott, de már nem a futástól, hanem az azt felváltó izgatottságtól. Egy apró mosollyal válaszolt, majd megszólalt a lift, ismerős csengése és kinyílt az ajtó. Egy hatalmas folyosóra érkeztünk, ami tele volt ajtókkal.
- A 107-es – mutatott az egyik ajtóra. Megvárta, míg közelebb lépek és kopogok, majd hátrálni kezdett és megállt a szemben lévő szoba ajtajában.
Seb szinte feltépte az ajtót, amire egy boldog mosollyal válaszoltam. Közelebb hajolt, de én kicsit beljebb toltam. Sose tudhatjuk, ki fog éppen elmenni mögöttünk a folyosón.
- Köszönjük – néztem hátra edzőjére.
- Igen – bólintott Seb is, miközben kezeit derekam köré fonta. – Köszönjük – mosolyodott el.
- Szívesen – kacsintott Tommi, majd bement a szobájába. Szerelmem berúgta lábával az ajtót, majd önelégültem vigyorgott.
- Mire vársz még? – kérdeztem kuncogva. Amint megértette mire célzok közelebb hajolt és megcsókolt. Hosszan, lágyan csókolóztunk, közben kezét a derekamon pihentette, míg én mellkasát simogattam.
- Hiányoztál – nyalta meg száját, miután elszakadtunk.
- Te is nekem – bújtam hozzá. Lehetőségem nyílt szétnézni a szobájában. Mit ne mondjak, hatalmas volt és egy gyönyörű ágy volt benne. Megfogtam a kezét és az ágy irányába húztam. Leült, majd engem is az ölébe húzott. – Van egy kis baj – jutott eszembe, ami nemrég Annával történt.
- Mi történt? – kérdezte aggódva.
- Anna meghallotta, mikor telefonáltunk. Nem tudta ki az, csak, hogy indulok és azonnal elkezdett faggatózni, hogy ki az… - kezdtem. Kicsit idegesen nézett rám. – Nem mondtam el – nyugtattam meg egy mosollyal. – Viszont azt hiszi, hogy most egy Jürgen nevű sráccal randizom… - motyogtam, mire felnevetett.
- Végül is – nevetett tovább.
- És ki kell találnom honnan ismerem és, hogy kerül ide – meséltem.
- Hmm – simogatta állát gondolkodás közben. – Valamit kitalálunk – jelent meg huncut mosoly arcán. – És ez nem is olyan rossz ötlet – vigyorgott.
- Hogy érted? – kérdeztem. Nem tudtam követni gondolatmenetét.
- Titkoljuk Sebastian Vettel és Flóra Farkas kapcsolatát, nem de? – bólintottam. – De ettől még Flóra Farkas és Jürgen kapcsolatát nem kell – kacsintott.
- Ravasz vagy – mosolyogtam, majd egy újabb csókkal jutalmaztam.
- Ezért szeretsz? – kinyújtotta nyelve hegyét, majd finoman ráharapott, ezzel pimasz képet vágva.
- Is – simítottam kezem a tarkójára, majd egészen beletúrtam hajába is. Határozottan tetszett neki, mert szembe fordított magával és szenvedélyesebbre váltotta csókjaink ritmusát. 

32. rész: Újra munkában

Sziasztok! Megérkeztem. Sajnálom, hogy sokat kellett várni, de nehezen vettem rá magam az írásra, mert úgy éreztem nem megy mostanában. De most itt vagyok!! És amennyiben kapok 15 kommentet, gyorsan meg írom a következő részt is!! :)) Szóval, izzítsátok a billentyűzetet, ha egy kicsit is érdekel titeket Sebastian és Flóra szerelme. :))

- Úr Isten! – nyögtem. Még mindig képtelen voltam felfogni a látottakat.
- Flóra? – túrt idegesen a hajába unokabátyám. Amint sikerült agyilag is felébrednie jobbjára pillantott, majd ismét rám. – Megmagyarázom – kezdett bele.
- Nem kell – fintorogtam. Nem azzal volt a problémám, hogy az unokatesóm történetesen a legjobb barátnőmet cipelte az ágyába, hanem azzal, hogy féltem a kapcsolatuk jövőjétől.
- Fló – ébredt fel Laura is, majd aggódva méregetett engem. Képtelen voltam megszólalni, így inkább magukra hagytam őket, habár éreztem, hogy félre fogják érteni a dolgot.
Leültem az ágyamra és csak gondolkodtam. Sose gondoltam volna, hogy egy nap pont ők ketten. De igazából… mindkettőjüket ismerem és szeretem annyira, hogy tudjam, sosem bántanák meg egymást.
- Flóra – barátnőm állt meg az ajtóban. Már sikerült magára kapkodnia a ruhái nagy részét. – Haragszol? – ült le mellém.
- Nem – ráztam meg a fejem.
- Akkor mi a baj? – kérdezte aggódva.
- Csak féltelek. Laura, te Magyarországon laksz – emlékeztettem.
- Te pedig Németországban, míg Sebastian Svájcban – emlékeztetett ezúttal ő.
- Nekünk is nehéz – magyaráztam. – De én legalább láthatom, mikor dolgozok. Veletek mi lesz? Ki fogjátok bírni? Vagy… vagy ez csak egy éjszakára szólt?
- Nem tudom – temette arcát a kezeibe. – Nem csak egy éjszakára! Mi.. azt hiszem az hozott minket közelebb egymáshoz, hogy mostanában több időt voltunk kettesben.
- Szóval én vagyok a hibás? – kaptam fel hirtelen a vizet. Szép. Még a végén az egész az én felelősségem lesz.
- Nem ezt mondtam! Nem bánom, hogy magunkra hagytál, mert tudom, hogy Seb boldoggá tesz, de neked is meg kell értened, hogy engem most Dávid tesz azzá. Erre a buliban jöttünk rá, miközben barátnőt kerestem neki. Tudod, néha a dolgok ott vannak az orrunk előtt, csak nem vesszük észre. Én se vettem észre, hogy szeretem, csak mikor az alkohol segített felszabadulni – magyarázta. Még mindig a szőnyeget tanulmányoztam.
- Szóval szereted – nyugtáztam. – Na, és ő?
- Én is – szólalt meg unokatestvérem.
- És a távolság? – kérdeztem tőle is.
- Mindenkinek kell áldozatokat hoznia – vonta meg a vállát.
- Ettől ne foglak kevésbé szeretni – mosolygott Laura.
- Meg se fordult a fejemben – mosolyogtam én is, majd megöleltük egymást. Nincs mit tenni. Ő örökre a legjobb barátnőm marad.

A napok gyorsan teltek. Laura és Dávid sok időt töltött együtt, és tényleg látszott rajtuk, hogy boldogok. Nekem viszont hiányzott Seb. Naponta legalább kétszer beszéltünk telefonon, mégis alig vártam már, hogy Belgiumba érjek, és újra lássam.
Kedd este kísértük ki Laurát az állomásra. A búcsú könnyes volt, akárcsak költözésemkor. De a lelkemre kötötte, amint tudom, látogassam meg őt, meg persze a szüleimet is. Velük is beszéltem az elmúlt napokban, de semmi új hírük nem volt apám betegségét illetően, még mindig stagnál. Nem tudtam ez most jót jelent-e vagy inkább rosszat, de próbáltam nem sokat agyalni ezen. Ha rágörcsölök, azt ők is megérzik a hangomból és aggódni kezdenek.
Miután hazamentünk az állomásról Dávid beült a számítógépe elé. Én inkább elővettem a bőröndömet és boldogan kezdtem válogatni a ruháim között. Holnap végre újra láthatom Sebastiant. Ezt a tényt még az sem ronthatja el, hogy titkolóznunk kell a kapcsolatunkat illetően.
Beszéltem Kaival és Annaval is. Belgiumban elég változó az időjárás, így pakoltam rövid és hosszú ruhákat egyaránt. Miután az utolsó darabot is a bőröndbe helyeztem, letusoltam, majd lefeküdtem aludni. Másnap reggel indultunk a reptérre. Nem volt időm elbúcsúzni Dávidtól, egy cetlit hagytam neki a konyhaasztalon.
Taxival mentem Köln határáig, ahol Anna várt és vitt a repülőtérig.
- Mi újság veled? – érdeklődött. – Olyan kivirult vagy!
- Semmi különös – vontam vállat mosolyogva. Csak megtaláltam a szerelmet a mi kis bajnokunkban… - És veled?
- Nem sok – vont vállat. – Apáék elvittek Horvátországba nyaralni. Nagyon jó volt. Látod, hogy lebarnultam? – mutatott karjára.
- Igen – mosolyogtam. – Jó neked! Nekem nem volt időm nyaralást szervezni.. De itt volt a barátnőm és annak nagyon örültem!
- Lau… Laura? – kérdezte.
- Igen – bólogattam. – Ő – már most hiányzik.
- Akkor te se unatkoztál – mosolygott.
- Nem, de azért már kicsit hiányzott a munka – feleltem.
- Olyan munkamániás vagy – forgatta szemeit.
- Csak szeretem, amit csinálok – emlékeztettem. Ettől még nem gondolom magam munkamániásnak, egyszerűen csak… ez az egyetlen, amihez értek és szeretem.
- De ennyire?
- Igen – bólogattam.
A repülőtéren találkoztunk Kaival és a szokásos huzavonák után elfoglaltuk helyünket a repülőn. Már csak pár óra és újra a kezemben tarthatom a mikrofont. Be kell vallanom, tényleg nagyon hiányzott már a munkám, nem csak Seb.
Kaival is megbeszéltük, ki mit csinált a szünetben, majd a Belgiumi menettervet vettük át.

A repülőtérről azonnal a hotelbe mentünk. Annaval megint közös szobát kaptunk. Gyorsan kipakoltunk, ettünk pár falatot, majd elindultunk a pályára, hogy elkészítsük a pályabemutatót és meginterjúvoljunk pár embert. Titkon persze abban reménykedtem, hogy az egyik interjúalanyunk az ifjú címvédő lesz.
A pálya hosszú volt, de azért vállaltam, hogy végig sétáljunk rajta. Bemutattuk az egyes kanyarokat, a DRS zónát, a rajtot és összeszedtünk minden információt, ami fontos lehetett a nézők számára. Amint kikapcsoltuk a kamerát és elindultunk a bokszutcához, rezegni kezdett a mobiltelefonom. SMS-em érkezett.
Gyönyörű vagy! – olvastam a rövid üzenetet. Megnéztem a telefonszámot, amiről küldték. Sebastiané volt.
Honnan veszed? – írtam vissza neki.
Látom. :) – körbefordultam saját tengelyem körül, de nem láttam sehol. Ahogy közelebb értünk a bokszutcához, szemügyre vettem a Red Bull istállóét, de ott se láttam. – Nézz fel! – úgy tettem, ahogy kért. Egy erkély, vagy inkább terasz szerűség volt az épületen, az én drága szőkém pedig ott mosolygott a mobiltelefonjával a kezében. Feltűnés nélkül intettem neki egy aprót, mitől mosolya még szélesebb lett. Szívemet öröm töltötte el. Boldoggá tett, hogy újra láthatom a férfit, akit szeretek.
Később találkozunk? – jött a következő üzenet.
Kettesben? – dobbant nagyot a szívem.
Igen. Hétkor a mi szállodánknál? – kérdezte. Felpillantottam és habár már távolodtunk tőle, még így is láttam azt a huncut mosolyt az arcán.
Nincs bejárásom.. – emlékeztettem.
Nem probléma. Légy hétkor a hátsó bejáratnál! A többit én elintézem – nem volt több kérdésem. Tudtam, ha azt mondja, tényleg meg fogja oldani. Az órámra pillantottam. Még rengeteg idő van hétig.
- Baj van? – kérdezte Anna.
- Nem, nincs – ráztam a fejem. Csak azon merengek, milyen kifogással lépjek le este.

31. rész: Döbbenet

– Hiányzol – búgta a telefonba.
- Még csak most mentél el – mosolyogtam.
- Sajnálom – motyogta ártatlan hangon.
- Én nem – mosolyogtam, mikor megjelent Dávid az ajtóban. – Hű, milyen fess fiatalember – nevettem.
- Na, még el se indultál… - nevetett Seb a vonal túloldalán.
- Áh. Sajnos, a vérrokonom – nevettem.
- Sajnos? – kérdezte felháborodottan, persze viccesen.
- Óhh, igen. Pedig ő álmaim férfija – nevettem tovább.
- Na, jól van. Megyek, megkeresem Tommit. Ő legalább nem cserél le… - motyogta párom.
- Mi is megyünk – magyaráztam. – Vigyázz magadra, rendben!?
- Igen – felelte mosolygós hangon. – Ti is vigyázzatok magatokra! Meg egymásra is…
- Meglesz – mosolyodtam el.
- Dávid, neked meg sok szerencsét a csajokhoz! – nevetett.
- Kösz – nevetett fel unokabátyám is.
- Szia, Kicsim – búcsúzkodott.
- Szia. Ezer puszi – köszöntem el tőle.
- Neked is – bontottam a vonalat, majd a mobiltelefont is betettem a táskámba.
- Szerintem kész vagyunk – állapítottam meg elégedetten.
- Akkor menjünk! – utasított Dávid. Nocsak, hogy megjött a kedve…

Bezártuk a lakást, majd elindultunk a legközelebbi szórakozóhely felé, gyalog. Egyikünk sem vállalta, hogy alkohol nélkül kibírja az estét. A szórakozóhelyen jó páran voltak, bár így sem volt igaz rá a zsúfolt szó. A legmeghatározóbb a tizenévesek osztálya volt, de azért huszonévesek is akadtak szép számmal.
- Hol kezdjük? – mosolyogtunk egymásra Laurával.
- Fogalmam sincs – vont vállat. – Kezdésképpen igyunk egy koktélt – ajánlotta.
- Rendben – bólintottam, majd mind a pulthoz sétáltunk. Mindhárman rendeltünk egy-egy italt az itallapról, miközben az embereket kezdtem fürkészni, hogy találjak egy csinos lányt Dávid mellé.
- Ott az a barna! – mutatott Lau az egyik lányra tömegben. Éppen a barátnőivel táncolt.
- Nem – felelte tömören Dávid, majd kiitta a poharát és rendelt egy újabbat. Ez így ment, legalább egy háromnegyed órán keresztül. Persze, mindannyian folyamatosan termeltük befele az alkoholos italokat, ami megduplázta a jókedvünket. Boldog-boldogtalan vicces volt a számomra, mindenen képes voltam nevetni, még azon is, ha éppen nem nevettem.
- Téged nem szabad alkohol közelébe engedni – nevetett Dávid.
- Mikor legutóbb ittam, Sebnek haza kellett vinnie – kuncogtam.
- Legalább összejöttetek – mosolygott Laura is.
- Igen – bólogattam. – Össze – bólogattam tovább még legalább egy percig. Persze unokatestvérem és barátnőm egy cseppet dilisnek nézett. – Inkább kimegyek a mosdóba – álltam fel, majd a mosdóba indultam. És szerencsére most sikeresen el is jutottam odáig. Persze, ügyetlenkedtem egy sort, így majd’ negyedórába telt, míg végeztem. Mire visszaértem Dávidék már nem ültek a pult mellett. Keresni kezdtem őket a szememmel, és a táncolók között bukkantam rájuk. Nagyon boldogok voltak s jól érezték magukat, ezért inkább nem is zavartam őket. Visszaültem a székemre és hallgattam a zenét.
A fiatal srácoknak hamar eltűnt, hogy egyedül ücsörgök és azonnal megpróbáltak lecsapni a lehetőségre. Többen méregettek nagyon, flörtölni próbáltak, de végül látták, hogy nem vagyok rá vevő, ezért kerestek más prédát. Egyikük azonban bátrabb volt, és odajött hozzám.
- Szia – köszönt.
- Hello – fordultam felé. Rövid, szőke haja volt, de világosabb, mint Sebastiané, ráadásul arca se volt olyan elbűvölő, mint szerelmemé.
- Egyedül vagy? – kérdezte.
- Nem – ráztam a fejem. – A barátaim táncolnak – intettem a tömeg felé.
- És neked nincs kedved? – kérdezte.
- Táncolni? – hangsúlyoztam a szót, hogy értse, semmi többre nem vágyom.
- Igen– bólintott.
- Rendben – szálltam le ismételten a székről, majd a tömeg felé indultunk. Megálltunk az egyik oldalán és ott kezdtünk lágy ringatózásba. Nem voltam nagy táncos, nem az én asztalom, a csípőrázás és hasonlók, így inkább csak próbáltam úgy tenni, mint aki ért hozzá. Ez, és talán egy kis alkohol, elérte hatását.
- Nagyon jól táncolsz – bókolt.
- Köszi – mosolyogtam. Átkarolta a derekam, ami kezdett nekem egy kis kellemetlenséget okozni. Oké, ez csak tánc, de nekem akkor is barátom van! Így ráztuk egy darabig, míg el nem kezdte a mostanában tizenévesek körében divatos, neked tolom a csípőmet, hogy érezd, mim van, mozdulatait…
- Ne, kérlek! – toltam el magamtól.
- Oké – felelte, de két perc múlva újra elkezdte, majd ajkaim után próbált kapni.
- Ne! – emeltem kezem az arcom elé. – Bocs, de azt hiszem félreértettél. Én csak táncolni jöttem. Barátom van!
- Barát? Olyan, aki magára hagy egy ilyen gyönyörűséget? – kérdezte.
- Nem hagyott magamra, csak dolga van! – feleltem. Na, nem mintha bármi köze lenne hozzá.
- Egy másik nővel? – vigyorgott, mire én lekevertem neki egy pofont. Nem kenyerem az erőszak, de senki ne sértegesse azt, akit szeretek! Mielőtt még válaszolhatott volna visszamentem a pulthoz, és felültem jól megszokott helyemre. Újra Lauráékat kezdtem keresni szememmel. Még mindig táncoltak, és nagyon jól érezték magukat.

Ücsörögtem még egy darabig, de nem éreztem magam igazán jól. Nagyon hiányzott, hogy Seb velem legyen.
Mivel Dávidék jól szórakoztak, úgy döntöttem nem rontom el az estéjüket.
- Megmondanád nekik – mutattam unokatestvéremre, miközben a pultos srácnak magyaráztam. – hogy hazamentem?
- Persze – bólintott mosolyogva.
- Köszönöm – mosolyogtam rá, majd leugrottam a székről és a kijárathoz igyekeztem. Amint kiértem, elővettem a mobilomat és küldtem egy sms-t páromnak. „Szeretlek! <3”
Az se érdekel, ha csak reggel fogja látni, mindenképpen tudatni akartam vele, hogy tényleg borzasztó sokat jelent a számomra. Elindultam hazafelé, mire csörögni kezdett a telefonom. Seb volt az.
- Szia – emeltem mosolyogva a fülemhez a készüléket.
- Szia, Kicsim – mosolygott. – Én is szeretlek – mondta el, ma már nem is tudom hanyadszorra.
- Felébresztettelek? – aggódtam.
- Nem, még fent voltam – mesélte. – Átnéztem a fiúk pár tervét.
- Aludnod kellene! – emlékeztettem.
- Fogok – bizonygatta. – Ne aggódj!
- De aggódom, Szívem! – mondtam kissé felháborodottan.
- Nem soká lefekszem, és holnap már rendesen fogok aludni, oké? – kérdezte.
- Rendben – egyeztem bele. – De szavadon foglak!
- Tudom – kuncogott. – Egyébként, merre vagy? Nem hallok semmilyen zenét…
- Éppen hazafelé sétálok – magyaráztam.
- Rossz volt a buli?
- Kicsit – vontam vállat. - Laura és Dávid nagyon jól érzik magukat, táncolnak meg minden. De… nekem nem volt kedvem – húztam el a számat.
- Na, és… hány fiú vetett rád szemet? – kérdezte nevetve.
- Pár tizenéves, meg egy srác felkért táncolni, de közöltem vele, hogy esélytelen – meséltem.
- Értem – tudtam, hogy mosolyog. – Sajnálom, hogy nem mehettem el veled.
- Semmi baj – nevettem fel. – Majd bulizunk, ha megnyerted a címet - mosolyogtam. Nincs messze ez a pillanat, érzem.
- Szavadon foglak!
- Csak nyugodtan – mosolyogtam.

Egészen addig beszélgettünk, míg haza nem értünk. Akkor aztán a lelkére kötöttem, hogy menjen aludni. Én is így tettem. Átöltöztem, majd bebújtam az ágyikómba.
Reggel aztán arra keltem, hogy hatalmas csönd honolt a házban. Ironikus, nem?
Körbenéztem, de sehol nem láttam Laurát. Lehetséges, hogy nem jöttek volna haza?  Kipattantam az ágyból és elindultam körbe a lakásban. Benéztem a konyhába, de semmi, a nappaliba is, de ott sincs semmi. Az összes helységbe benéztem, de sehol nem voltak. Végül benyitottam Dávid szobájába. Ott aludt az ágyában. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el torkomat, majd megláttam, hogy mellette is dudorodik a takaró és valaki mocorogni kezd alatta. Értetlenül vártam, hogy meglássam ki az, mire egy ismerős szőke hajzuhatag bukkant elő a paplan alól. Még a szám is tátva maradt!

30. rész: Egy átlagos nap

Sajnos az örömnek hamar vége szakadt. Mire az utolsó falatokkal is végeztünk, a hajó kikötött a part mentén, nekünk pedig eljött az ideje, hogy leszálljunk.
- Köszönünk mindent! – mosolygott Sebastian a férfiakra, akik lesegítettek minket a hajóról. A kezükbe nyomott egy kis borravalót, majd összekulcsolta ujjainkat és a kocsijához indultunk. – Hazaviszlek – mosolygott rám.
- Rendben, csak el ne késs! – mosolyogtam én is, bár jól tudtam, hogy még van egy kis ideje. Beültünk az autóba és irányt vettünk a házunk felé. Útközben egyikünk sem szólalt meg, nem is volt rá szükség. Apró mosolyaink, érintéseink elárulták, boldogok vagyunk.
Végül leparkolt a házunk előtt, majd kiszállt és udvariasan kinyitotta nekem is az ajtót. Egy csoda ez a fiú, ez egyértelmű.
- Köszönöm ezt a csodálatos estét! – mosolyogtam rá, majd közelebb hajoltam, hogy egy csókot nyomjak ajkaira.
- Köszönöm, hogy megoszthattam veled – mosolygott ő is, majd apró puszikat lehelt ajkaimra, míg meg nem szólalt a mobilja. – Tommi – pillantott a kijelzőre, miután előhúzta az apró készüléket zsebéből.
- Menj! – mosolyogtam rá biztatóan.
- Vigyázz magadra! – csókolt meg ismét.
- Te is – pusziltam meg.
- Este hívlak – bólintott, majd a kocsijához indult. Megvártam, míg elhajt, csak utána mentem be a lakásba. Néma csönd honolt a házba, azt gondoltam még alszanak, így a szobám felé indultam.
- Jó reggelt! – szólalt meg Laura a konyhából.
- Szia – lépett be a helységbe. Az asztal mellett kortyolgatta a kávéját.
- Milyen volt az este? – kérdezte mosolyogva.
- Nagyon jó – sóhajtottam, majd leültem mellé. Jobb híján egy tejeskávét készítettem magamnak.
- Na, merre jártatok? – kérdezte kíváncsian.
- Elvitt hajókázni – csillogtak szemeim. Már attól melegség öntötte el a szívemet, ha visszagondoltam az eseményekre. – Annyira romantikus volt – olvadoztam. – Ő pedig annyira aranyos. Lau, én azt hiszem, szerelmes vagyok – suttogtam.
- Örülök, hogy boldog vagy – ölelt meg mosolyogva. Ezt szerettem benne az egyik legjobban. Benne sosem volt féltékenység, csak egyszerű jószívűség. Mindig örült annak, ha valakivel valami jó történt. – Keresve se találhatnál jobbat, mint Sebastian – mosolygott.
- Annyira tökéletes. Pont olyan férfi, akiről mindig álmodtam.. Ezért néha meg kell ráznom a fejem, hogy biztos legyek benne, hogy ez a valóság – meséltem, mire ő felkuncogott.
- Lehetőleg ne előtte rázogasd – kuncogott tovább. Ezen már én is felnevettem.
- Köszi, ez jó tanács – nevettem tovább. – Egyébként.. – jutott eszembe egy új téma. – Már csak pár napod van itt… Mit csináljunk? – mosolyogtam rá.
- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk este valahová bulizni – vetette fel az ötletet. – Bár, nem tudom, hogy milyen szórakozóhelyek vannak itt a környéken -.
- Szolidabbak, mint otthon – nevettem fel. – De, igen. Ez egy jó ötlet – mosolyogtam.
- Szuper – kuncogott. – Ja, és… Kereshetnénk egy csajt az unokatesódnak – suttogta.
- Hallottam! – jelent meg az említett.
- Esélytelen – fordultam vissza barátnőmhöz. Ő csak magát szereti – nevettem, mire ő is nevetésben tört ki.
- Ha-ha – grimaszolt Dávid. – Akkor szerinted miért engedtem meg neked, hogy itt lakj? – kérdezte.
- Mert amíg én itt vagyok, nem kell bajlódnom a kajával és a rendrakással – nevettünk tovább Laurával.  
- A te szakácstudásodat inkább hagyjuk – legyintett. – Bár jobb, mint a barátnődé – mosolygott pimaszul.
- Tudok főzni, oké? Csak jól titkolom! – vetette oda Laura. Mindannyian jót nevettük, főleg Laurán, aki megjegyzem., nagyon ügyesen főz valójában.
Hagytam, hogy Dávidék megreggelizzenek, addig én vettem egy frissítő zuhanyt, majd felöltöztem az egyik legkényelmesebb ruhámba.
- El kellene mennünk, bevásárolni – közölte unokatestvérem, mikor visszaértem hozzájuk.
- Rendben. Öltözz fel és mehetünk – közöltem vele. Leváltott és a fürdőszobába sietett, addig Laura is felöltözött a szobánkban. A mobiltelefonomért nyúltam. Írni akartam egy üzenetet Sebnek, hogy jó utat, de a repülőgépe már felszállt. Ehelyett inkább elmosogattam, majd megfésülködtem és felkötöttem a hajamat.
- Én kész vagyok – mosolygott Laura.
- Én is – kiabált Dávid a fürdőből, majd megjelent, haját igazgatva.
- Nyugi már, jól nézel ki – nevettem. Felkaptam a táskámat, majd elindultunk a bevásárlóközpontba. 

Minden lehetséges hozzávalót beszereztünk, miközben azzal játszottunk, hogy a bevásárló kocsi a Forma 1es autónk. Most kellett volna látnia minket Sebnek… A boltosok kicsit hülyének néztek minket, de mi nagyon élveztük, hogy újra gyerekek lehetünk. Egyébként is szerettem volna csodálatossá tenni Laura utolsó napjait itt Németországban.
A jól megpakolt bevásárlókocsit a pénztárhoz toltuk és fizettünk, majd hazamentünk, hogy összeüssünk belőle valami ehetőt.
Ezúttal nem hagytuk Dávidot meglógni, ő is csatlakozott a munkánkhoz és szerencsére a végeredmény is jól sikerült. Egy kis délutáni DVDzés után, végül úgy döntöttünk ideje elkezdeni a készülődést.
- Biztos nem jössz velünk? – néztem Dávidra.
- Mi keresni valóm nekem egy ilyen helyen? – kuncogott.
- Nő keresni valód – kacsintott rá Laura.
- Áh, a nőkkel csak a baj van – legyintett.
- Pff. Mert a pasikkal nem, mi? – grimaszoltam.
- Seb, már tud erről a nézetedről? – kuncogott.
- Nem érdekel, hogy tud-e – vontam vállat. – Nem rá értem, hanem úgy nagy általánosságban – mondtam.
- Persze-persze – rötyögött.
- Mondta ezt a gyáva kukac… - vigyorgott Laura.
- Hogy mondtad? – kérdezte Dávid.
- Mondom, gyáva kukac vagy! – nevetett barátnőm.
- Én is megyek – pattant fel a kanapéról, majd a szobájába rohant. Mi is készülődtünk, letusoltunk, majd kiválasztottuk a ruháinkat, ami nem volt egy könnyű menet. Bár… azt hiszem ezt már megszoktuk…  
 
Sokáig kutakodtam, míg végül egy sárga, zebra mintás ruha mellett döntöttem, amit egy rózsaszín övvel dobtam fel. Cipőnek a már megszokott fekete magas sarkúmat választottam.
- Nos?- fordultam körbe Laura előtt.
- Nagyon jól nézel ki – mosolygott, majd ő is választott magának egy dögös ruhát.
Sminkelni kezdtem a fürdőszobában, amikor megszólalt a mobilom.
- Felvennéd? – kérdeztem Laurát, miközben a szemceruzát hasznosítottam éppen.
- Igen – mondta, majd felvette a telefont. – Szia, Seb – mosolygott. – Itt van velem, épp sminkkel. Kihangosítalak, oké? – drágám bizonyára igent válaszolt, mert Laura kihangosította és letette a mobilt a mosógép tetejére.
- Szia – szólaltam meg én is.
- Szia, Kicsim – mondta mosolygós hangon.
- Rendben megérkeztél? – kérdeztem.
- Igen, minden simán ment, szerencsére – mesélte. – És veletek mi újság? Hova készültök, ha szabad érdeklődnöm?
- Szabad – kuncogtam – Kihasználjuk az utolsó napokat együtt és elmegyünk bulizni. Képzeld, jön Dávid is – újságoltam lelkesen. - Keresünk neki barátnőt – nevetettem tovább.
- Szegény srác – nevetett ő is.
- Naaa! Most miért vagy ilyen? - kérdeztem nevetve.
- Csak ismerem már az ilyen csajkerítős dolgokat – nevetett.
- De engem még nem ismersz eléggé – kuncogtam.
- Kezdek félni… - rötyögött.
- Nincs rá okod – mosolyogtam.
- Tényleg? És ha megtetszel valamelyik fiúnak a buliban? Hogy védjelek meg több száz kilométerről? – kérdezte.
- Sehogy – nevettem. – Nem fogok megtetszeni senkinek, ne aggódj – mosolyogtam tovább.
- Sose tudhatod – mondta teljesen komolyan, majd a végén felnevetett.
- Szeretlek te kis bolond – mosolyogtam.
- Én is téged – hangzott a válasz, mely megmelengette szívemet.